Túl sok, magát keresztyénnek valló ember van a környezetemben, akinek nem elég erős a hite, nem mer Krisztus tanítása szerint élni, nem mer a szeretet útján kiállni a keresztyén értékekért, nem bízik abban, hogy ha igaza van egy vitában, akkor az Úr elég erőt és elég bölcsességet ad neki ahhoz, hogy ezt az igazságot szóban és tettben meg is élje.
Rövidítve megjelent a Kerekasztal újságban 2018 szeptemberében.
Varga Illés Levente jegyzete
Gyülekezetünk minden nyáron tart egy csendes hetet, amikor a hozzánk tartozó családok egy vidéki üdülőben együtt töltenek pár napot. A hétnek van egy közös tematikája, ezen belül minden nap van egy téma, melyet délelőtt, a gyerekfoglalkozásokkal párhuzamosan, egy meghívott lelkész vezet fel és fejt ki, s utána kiscsoportokban dolgozzák fel azt a felnőtt gyülekezeti tagok.
Idén elfoglaltságunk miatt mi csak a hétvégén tudtunk csatlakozni, így a hét ívének csupán a végére kapcsolódtunk be. A szombati nap témája az áldozati hús volt.
Pál apostol a korinthusiakhoz írt első levelének 8. fejezete egy érdekes kérdést tárgyal. A megtért korinthusi hívők kértek útmutatást Páltól abban, hogy a meg nem tért rokonok között, pogány szokás szerint a bálványoknak felajánlott, majd felszolgált húsból szabad-e enniük. A többé-kevésbé nyilvános bálványáldozati lakomákon konfliktus forrásává vált a bálványimádás tilalmával élő hívők és a bálványimádó rokonaik közti hitbéli különbség, ugyanis a meghívás elutasítása sértés, elfogadása a parancsolatokkal való szembe szegülést jelentene.
De valóban az lenne?
A bálványáldozati hús evése többször is élénk vitát váltott ki Korinthoszban. Pál úgy foglalt állást a levélben hozzá intézett kérdésben, hogy a helyes döntést a szeretetre bízta. Óva intett attól, hogy a hívők ismerete (értsd: az ige, az írás ismerete, az így szerzett hit) felfuvalkodottá tegye őket. Az, hogy mit szabad és nem szabad enniük, másodlagos kérdés. Az Írás nem rendelkezik a kérdésben, az étel nem visz minket Istenhez közelebb: "ha nem eszünk, nem lesz belőle hátrányunk, és ha eszünk, abból sem lesz előnyünk".
Ez tehát a hívő ember szabadsága: maga döntheti el, hogy eszik-e, vagy sem. Azonban arra is figyelmeztet:
vigyázzatok, nehogy ez a szabadságotok valamiképpen megütközést váltson ki,
viselkedjetek úgy, hogy ne botránkoztassatok meg másokat.
A témát felvezető amerikai lelkész ezt úgy tolmácsolta: mindig vannak olyan emberek, tanító testvérek, akik igyekeznek meghatározni, hogy mit szabad tennünk és mit nem, hogyan öltözködjünk, milyen zenét hallgassunk, miként viszonyuljunk másokhoz. Pál apostol korinthusiaknak írt válasza azonban minket is eligazít: csak az tilos, amit a Biblia tilt, a többiben szabadságunk van, de ebben a szabadságban a szeretetnek, Jézus által megnevezett legfontosabb parancsolatnak kell vezetnie minket.
Úgy vélem, ez a téma igencsak magas labda a genderszakok kormányzati megszüntetésének hetében. Jómagam a vitát kikényszeríteni nem szeretem, de gyakran élek a provokáció eszközével. Mert bár időnként ki kell lépni komfortzónánkból, de véleményem szerint a másokkal szembeni erőszakos vélemény- és ötlet-elismertetés nem vezet sehová.
A kiscsoportos témafeldolgozáson nem is igazán akartam beszállni a beszélgetésbe, csupán figyeltem. De néhány gondolat után a diskurzus a tudomány megítélésére tévedt. Megkérdeztem, hogy szabad-e provokatív kérdést feltenni, majd a biztatás után azt kérdeztem:
Mi a testvérek véleménye a lelkész által tanítottakról a genderszakok keresztény értékekre hivatkozó kormányzati betiltásának fényében?
Nem vártam mást, csupán udvarias véleménynyilvánítást. De megdöbbenésemre még csak azt sem kaptam. Egy kedves, általam nagyra becsült asszony, hittestvérem, röviden kifejtette, hogy velem nem szeret vitázni, a felvetett kérdésről sem szeretne beszélgetni, mert attól tart, hogy olyan kész érvrendszerem van egy-egy vitában, hogy ő abban úgyis alulmaradna.
Upsz (hoppá)
Se köpni, se nyelni nem tudtam, de végül is ez a reakció, majd a többi testvér hasonló magatartása hatalmas megerősítést adott nekem. És erről a megerősödésről szól ez a jegyzet. Eddig én is őrlődtem keresztyén testvéreim passzív közéleti magatartása és a magam értelmiségi életfelfogása között. Amit én – másoktól átvett szóhasználattal élve – csak úgy nevezek, hogy az írástudók felelőssége.
Írástudók: a szentírás ismeretében ennek különösen nagy jelentősége van!
De mit is tanultam e nyárvégi héten?
Nem csupán arról van szó, hogy a beszélgetés természetével sem vagyunk mindig tisztában.
(Miért beszélgetünk?
Hitből.
Hisszük, hogy képes leszek elmondani,
képes lesz megérteni és befogadni,
képes leszek megérteni azt, amit Ő mond.)
De valójában hitbéli meggyőződésemben erősített meg ez az eset. Túl sok, magát keresztyénnek valló ember van a környezetemben, akinek nem elég erős a hite. Nem mer Krisztus tanítása szerint élni, nem mer a szeretet útján kiállni a keresztyén értékekért. Nem bízik abban, hogy ha igaza van egy vitában, akkor az Úr elég erőt és elég bölcsességet ad neki ahhoz, hogy ezt az igazságot szóban és tettben meg is élje.
(Lásd még Cseri Kálmán Félszívű vallásosságról szóló igehirdetését)
A keresztyének száma Ázsiában és Afrikában gyarapszik, míg Európában csökken.
Több testvért és igehirdetőt hallottunk már erről a csökkenésről keseregni, a csendes hét lelkésze is így tett. Pedig Európában nagyobb eséllyel hall az ember az evangéliumról, az örömhírről. De hozzáteszem azt is, hogy sokkal gyakrabban találkozunk, találkozhatunk az európai egyházak gyarlóságaival, szembesülünk a hívek kétszínűségével, vagy a világ borzalmaival szembeni közömbösséggel.
Amit Pál apostol az áldozati húsról írt, az minden keresztyén számára intelem, hogy az Úr hozhatott volna kemény korlátokat fizikai megtorlásokkal, Ő mégis inkább Jézust küldte el, hogy az értelemre és a szívre hasson általa. Miért hinnék hát az erőszakos rendrakás legitimációjában, miért vetném el a szeretet erejébe, az ész győzelmébe vetett hitemet? Miért kellene elfogadnom, hogy a keresztyén kultúrára való hivatkozással a tudományok ellen, vagy egymás ellen szíthatunk gyűlölködést?
De miért is foglalkozik egy keresztyén ember politikával?
Számít-e a keresztyén értékrendben, azaz Krisztus követésében a jobb-bal ideológiai skálán való elhelyezkedés? Sőt, gyűlöli-e hazáját az, aki bírálni meri saját országának közállapotait, kormányát?
A nevezett csendesheti beszélgetésen a tisztelve szeretett testvér egy dolgot még hozzátett ahhoz, hogy miért nem szeretne velem beszélgetni. Egy tavaszi posztomra emlékeztetett, ahol is a vasútállomásra pár napja kiültetett, ám már vízhiánytól elpusztult virágot fotóztam le. A szöveg mellett csak ennyi volt: Kelenföldi tavasz. Szerinte ebből a posztból is süt, hogy mennyire gyűlölöm hazámat.
Ezzel szemben a valóság az, hogy a posztommal – ahogy a többi környezetvédelmi, fenntarthatósági posztommal is – azt kívántam érzékeltetni, hogy mennyire nem vigyázunk Isten csodálatos teremtett világára. Melyet a mi gondjainkra bízott. S melyet mi ennyire nem becsülünk meg.
Elkeserít, hogy a napi aktuálpolitika, a pártosodás olyannyira elvakítja még az írástudókat is, hogy még az élet védelme, a földi szenvedés elleni felszólalást is ármánykodásnak, gyűlölködésnek tudnak be.
Így válnánk érzéketlenné a szenvedő virággal szemben is? Nem éri meg küzdeni azért, hogy az állami és önkormányzati szervek tevékenységük során jobban ügyeljenek a teremtett világ egészségére?
A csendeshét hetén történt még valami, mely megerősített engem. Ferenc pápa ezen a héten vasárnap – rendhagyó – Úrangyala imája előtti beszédében, úgy fogalmazott, hogy:
Ahhoz, hogy jó keresztények legyünk, nem elég nem tenni a rosszat, szükség van arra, hogy csatlakozzunk a jóhoz és jót tegyünk.
A pápa a következő buzdítást adta: Legyetek a jó főszereplői! Legyetek főszereplők a jóban! Ne elégedjenek meg önmagukkal, amikor nem tesznek rosszat; mindenki vétkes, ha nem teszi meg a jót, amit megtehetett volna. Nem elég nem gyűlölni, meg kell bocsátani; nem elég nem haragudni, imádkozni kell az ellenségeinkért; nem elég nem okozni megosztottságot, el kell vinni a békét oda, ahol nincs béke; nem elég nem mondani rosszat másokról, félbe kell szakítani a beszélgetést, ha halljuk, hogy valakiről rosszat mondanak. Le kell állítani a pletykálkodást: ez jelenti azt, hogy jót teszünk. Ha nem állunk ellen a rossznak, akkor hallgatólagosan tápláljuk azt. Szükség van rá, hogy közbelépjünk ott, ahol a rossz terjed; mert a rossz terjed ott, ahol hiányoznak merész keresztények, akik a rosszal szemben felmutatják a jót, akik „szeretetben élnek”, Szent Pál intésének megfelelően.
Ennek a hétvégének a végére arra jöttem rá, hogy az én testvérem az, akiben van elég hit eszerint élni.
Keresem őket.
Kapcsolódó gondolatok az Eötvös Csoport 2018. szeptemberi beszélgetésén: Politika és katolicizmus (Botos Máté, történész; Török Csaba, teológus; moderátor: Sólyom László és Jakab András)