Szeptember első két napján leszakadt az ég. Egy hónapon belül már harmadszor.
Rövidítve megjelent a Kerekasztal újságban 2018 szeptemberében.
Segesdi János írása
Tegnap végre esett az eső. Kicsit már mindenkinek elege volt a szárazságból. Persze ezt is, mint minden mást, eltérő módon, másképp és másképp fogadták az emberek.
Még a mezőgazdaságban dolgozók véleménye is megosztott volt az esőről. Akik gabonát termesztettek és arattak, örültek a száraz nyárnak, mert a gabona nem feküdt el az eső miatt. A talaj jól járható volt, a gépek nem akadtak el a vizes, mély talajon, könnyű volt aratni. A gyümölcstermesztők viszont szerettek volna egy kicsivel több esőt, hiszen attól dagadnak a szemek a szőlőn, hízik az alma, a barack, a körte. De nem jött az égi áldás. Ettől függetlenül, nem lehet panasz a termésre, az árakra már inkább. Pro és kontra, a felvásárlási ár felháborítóan alacsony, az üzletekben pedig drága a gyümölcs, a szezon kellős közepén.
A nyaralók viszont örültek az időjárás ilyen alakulásának. Száraz idő, csodás napsütés, még csak bárányfelhők sem zavarják a napsugarak cirógató kényeztetését. A kisebb gyerekek önfeledten játszottak a vízparton, a nagyobbaknak bolondoztak, sportoltak a vízben. Hűsölés az árnyékban a felnőtteknek, kártyázás, olvasás, bóbiskolás.
Akik, valami oknál fogva nem nyaralhattak ebben az időszakban, bizony szenvedtek, szidták a meleget, aggódva figyelték a klíma berendezésektől megvadult, villanyórák pörgését. Jól látható, hogy ahány ember, annyiféleképpen élte meg az idei száraz, forró nyarat.
Azonban van egy közösség, egy település lakói, akik szinte kivétel nélkül, egybehangzóan örültek a száraz időnek. Ezek az emberek rettegnek az esőtől, még a kisebb csapadéktól is frászt kapnak. Aggódva lesik az előrejelzéseket, ugyanis tudják, hogy az égi áldás nekik komoly megpróbáltatásokat jelenthet. Azonban tűrnek, mint Petőfi Sándor versében a kis ürge. Ott is ugyanaz volt az égi áldás következménye, mint a mi kis közösségünkkel, kiöntötte az eső:
A szegény kis ürge
Egy darabig tűrte,
Hanem aztán csak kimászott,
Még az inge is átázott.
Most már nem húzom az időt Kedves Olvasó, a szóban forgó település Érd, a közösség pedig Érd lakossága. Mi vagyunk azok, akik a legkisebb csapadék esetén is lapáthoz, ásóhoz, homokzsákhoz kapunk, mert tudjuk, hogy nekünk ezzel a vízzel, munkánk lesz. A tűzoltóink már a harmadik csepp leesése után, szirénázva indulnak a jól ismert helyekre szivattyúzni, menteni. A lakók, – magad uram, ha más nincs, aki segítsen, – mentik magukat. Lakások, életek, vállalkozások mennek tönkre, mert nincs aki megfelelő szakértelemmel nyúlna a helyi vízelvezetés problémájához. Ideje lenne szakemberek bevonásával a gondot orvosolni. Már eddig is bebizonyosodott, hogy amit idáig csapadékvíz elvezetés ürügyén csináltak az elégtelen volt, nem volt alkalmas a probléma kezelésére. Senki ne értsen félre, szakmailag nem értek a dologhoz, de azt látom, hogy az eredmény siralmas. Érdnek hét vízgyűjtő területe van és nagyjából kétszáz forrás található ezen a 60 km2-es településen. Talán megérdemelne a víz egy szakértői csapatot, de ha a víz nem is, az EMBEREK igen.
Amikor írásomnak címet választottam, Zilahy Lajos műve jutott az eszembe (nézd meg itt), de az is, hogyan hívtuk a híg menzai leveseket, amikben mindenféle úszkált, amit csak össze lehetett főzni. De rá kell jönnöm, itt csak egy dolgot visz a víz, de azt rendszeresen: ÉRDET.
(A kép forrása: Facebook Érd és környéke - események információk tudnivalók csoportja)