Közterületeink

Nevek, történetek, fejlesztések, megoldások, történetek.

Amióta lecsapoltuk a korábban javarészt mocsaras Kárpát-medencét és kultúrtájjá alakítottuk természeti környezetünket, a vízgazdálkodás egy olyan alapfeladattá nőtte ki magát, mely feladat elhanyagolása kétszeres károkat okozhat: először elönt minket az ár zápor idején, majd kiszárad a veteményes aszály idején.

Ne várja tőlem senki, hogy felzárkózzak ahhoz a kórushoz, aki azon hergeli magát, hogy azt a kevés kis havat, amit minap kaptunk, mi a búbánatért nem voltak képesek az illetékesek szépen, csendben és szolgalelkűen eltakarítani! Eddig sem ment! Kádár alatt sem igazán, meg az eeemthuszonötévben sem! Ez már csak ilyen…

Bizonyára minden érdlakó örömmel fogadta a hírt, hogy elkezdődtek a csatornázási munkálatok. Az is nagyon szép dolog, hogy hétvégén is dolgoznak. De! Vajon hogy eshet meg az, ami ma történt eközben? Valahol (talán a Somogyvári utcában, ha jól értettem) úgy tépték el az ivóvízhálózat nyomócsövét, hogy hiába mentek oda a vízmű szakemberei, a munkagéppel meg sem tudták közelíteni a helyszínt! Vajon, ha tűz ütne ki...? Egyszerűen nem hiszem el, hogy nem lehet úgy megszervezni egy ilyen munkát, hogy a veszélyesebb szakaszokon (amíg a markológépek dolgoznak) legalább egyik irányból géppel-autóval is be lehessen jutni! Feltételezem (vagy ez túlzott jóindulat?), hogy amikor már kézzel bontanak, akkor nem verik szét a főnyomócsövet. Tehát úgy gondolom, hogy markolóval sikerült elérni ezt a csodálatos "eredményt", aminek következtében egy jókora területen nem lesz víz, még azt sem tudni, menyi ideig.