Leegyszerűsítve: azt kellene eldönteni, hogy akarom-e a nemzeti szabadságot azon az áron is, hogy közben baromi szar nekünk.

Mert azért nagyon vicces, hogy az a kormány ragaszkodik a maximális nemzeti szuverenitáshoz, mely eközben az egyéni szuverenitást, az egyén szabadságát minimalizálja.

Még egyszerűbben, a szabadságnak több fajtája van:

szabad lehet-e a nemzet, ha én, a polgára rab vagyok?

Orbán Viktor nemzeti jobboldalnak hazudott kormánya azt akarja lenyomni a torkunkon, hogy függetlenségi harcot kell vívnunk Brüsszel ellen és a külföldi adományokat elfogadó civilek ellen, ugyanakkor megvonja a jogot tőlem a tanulás szabadságában, a véleménynyilvánítás szabadságában, a közpénzek feletti ellenőrzésben, a képviselők feletti ellenőrzésben, de korlátozza, ellehetetleníti a népszavazáshoz, az egészséges környezethez való jogom gyakorlását is. És ez csak azok a korlátozások, melyeket az elmúlt héten voltam kénytelen elszenvedni. Az éves lista sokkal hosszabb lenne.

Azon kellett elgondolkodnom, hogy vágyom-e én arra a nemzeti függetlenségre akkor is, ha engem elnyomnak, ha a nemzeti függetlenség vasfüggönyével egy munkatábort hozunk létre. Itt élned, s halnod kell? Dolgozz, rabszolga? De még csak ez a kérdés sem őszinte: az orosz gyarmattá váló Magyarország még csak nemzeti szuverenitását sem képes megteremteni.

Tehát aktuális, még mindig:

rabok legyünk, vagy szabadok?

Én, a szabadságra szavazok. S ahogy az a lét- és fajfentartásban megszokott, törvényszerű prioritás: előbb az én szabadságom fontosabb, s ezután jöhet a nemzet szabadsága. Mert nem lehet a nemzet szabad, ha a nép rabságban sínylődik. Nem nevelhetek egy feudális társadalomnak szabad gyereket.

Úgy kell alakítani közös dolgainkat, hogy ha megkérdezik, hogy vagyok,

ne kelljen azt válaszolnom a pesti szlenggel: szarul, de büszkén.

Remélem, el lehet ezt itthon is érni, s Magyarországon lehetek szabad magyar. Mert micsoda dolog már az, hogy több szabad magyar van Magyarországon kívül, mint belül?