Ez az ország sosem fog kiindulni ebből a sötét gödörből, ha folyamatosan elvitatjuk a számunkra nem tetsző csoportok jogait. Ma azt halljuk a magukat jobboldali-konzervatív-keresztyénnek hazudó és véleményformáló (valójában csak megmondó-) embereknek tartó hatalmasságoktól, hogy a civilek csak addig civilek, míg nem akarnak politizálni (a politizáló álcivilek pedig sorosbérencek, hazájukra rontók). A másik oldal kórusa se különb: ők az egyházaknak parancsolnának közügyekben szájzárat. Mindeközben pénzről is szó van: a viktoriánusok a civilek pénzforrásait zárnák el (NCA, norvégalap, soros-pénzek), az ellenoldal pedig az egyházak finanszírozását képzelik el úgy, hogy tartsák el a hívek. Nem lehetne ezt másként?

Először is szögezzük le: amikor politizálunk, akkor közügyekkel foglalkozunk. Politika = a polisz, azaz a város ügyeivel való foglalatosság. Ezt a görögök óta tudjuk. (Korábbi cikkünk: A civil politikáról - sokadjára, s nem utoljára). Polgári (= civil, ahogy azt a görögök óta tudjuk) demokráciában ( = démosz, azaz a nép + kratein, azaz uralkodása, ahogy azt a görögök óta tudjuk) mi sem természetesebb, hogy az állam- avagy nemzetalkotó polgárok úgy gyakorolják a néphatalmat, hogy közügyekkel foglalkoznak. A polgári politzálás nemre, bőrszínre, vallási hovatartozásra, szexuális irányultságra való tekintet nélkül alapjog. Mert ez az alkotmányban rögzített államformánk. Még akkor is, ha az alaptörvényünkből törölték a köztársaság megnevezést: Magyarország a köz társasága. Remélem, legalább ebben az egyben egyetértés van.

Hazánkban sokévszázados tradíciója van az egymás csitításának, elfolytásának. Generációk óta félünk a megszálló és elnyomó hatalmaktól, helytartó pribékjeitől, s hajtjuk inkább csendben rabigába fejünket. Apáról fiúra száll a tanítás: ezzel te ne foglalkozz, mert megütheted a bokád. S tart e tanítás a mai napig. Mintha egy szabad országban a politika csakis a politikusok dolga lenne. Mintha a politika valami bűnös dolog lenne.

Mintha a politika csakis hatalmi harcokról szólhatna. De nem!

Politika az, hogy mit tanítsanak az iskolákban, hogy hol építsenek utat, hogy legyen-e rámpás aluljáró a vasútállomáson, hogy betemessenek-e egy patakot, hogy miként viszonyuljon a társadalom az abortuszhoz, az eutanáziához, az orvosok béréhez, a nyugdíj mértékéhez, a kóbor ebekhez. Politika az, hogy Paks kell nekünk vagy szélerőműpark, avagy milyen energiamixet alkalmazzon az ország energiaellátása. Politika az, hogy a hulladékot mikor és hogyan szállítják el a házunktól, kell-e gyűjtősziget, mit gyűjtünk szelektíven, azt miként hasznosítják újra, az ebből származó haszon kit illet. Politika az, hogy mire és mennyi adót szedjünk be, s azt mire költsük, kinek és mennyit osszunk szét a közpénzekből. Politika az, hogy meghatározzuk, meddig terjedjen az állam a jogszabályokkal, intézményrendszerrel, pénzügy ösztönzőrendszerével.

Amikor ebbe az utca embere bele akar szólni, akkor azt nem hatalomvágyból teszi. Legfőképpen azért alkot véleményt és azért kéri a saját szempontjainak figyelembevételét, hogy a regnáló hatalom azt vegye figyelembe. A képviselő képviselje érdekeit, a polgármester legyen a polgárok mestere, az államtitkár legyen az állam titkára, a miniszter a nép szolgája. A véleménynyilvánítás és -formálás nem hatalmi harc. Normális körülmények között nem hatalmi harc. Egy egészséges társadalomban nem csak négyévente húznak ixet a polgárok egy-egy bugyuta kampány végén egy ismeretlen arc neve mellé, hanem folyamatosan élnek a véleménynyilvánítás jogával: hé, képviselőkém, így gondoljuk, ezt szeretnénk.

Az ember ráadásul társas lény, s elég hamar, a történelem elég korai szakaszában már felismerte, hogy csapatosan könnyebben éri el céljait, mint magányos vadászként. Nem meglelpő hát, hogy a gyülekezési jog és az egyesülési jog alapvető politikai jog minden demokráciában.

Ha ezeket az alkotmányos alapjogokat rögzítjük, s evidenciaként elfogadjuk, akkor megismételhetjük a kérdést:

Politizálhatnak-e a civil szervezetek és az egyházak?

Hát persze. Azért jöttek létre. Ez a küldetésük célja: ezek a szervezetek azért jöttek létre, hogy a tagjainak egyéni érdekeit képvseljék, közösen határozzák meg azokat az értékeket, melyek mentén szeretnének élni, ezt másokkal elfogadtassák. S ha lehet, akkor másokat is meggyőzzenek saját igazukról. Túlkapások persze előfordultak a történelem során (legfőképpen egyes egyházak részéről), s a vitában való meggyőzés helyett erőszakos rátukmálás lett az eredmény, de az állam és az egyház szétválasztása óta már egészen másról beszélünk.

Nem a civil szervezetek és nem az egyházak azok, amik meg akarják ragadni a politikai hatalmat. Definíció szerint sem ez a dolguk. Sőt! Definíció szerint éppen

a politikai pártok azok, melyeket abból a célból alapítanak és működtetnek, hogy politikai hatalmat gyakoroljanak.

Ez még a magyar jogszabályokban is így szerepel. Sem civil szervezet, sem egyház politikai hatalmat nem gyakorolhat, így a pártok és pártpolitikusok teljesen feleslegesen féltik hatalmukat a pártokon kívül eső szervezetektől. Mi több, perverz módon vicces, hogy egy hatalomgyakorló attól félti a hatalmát, aki deklaráltan nem akar hatalmat.

Egy bekezdés erejéig azért térjünk ki arra a kibeszéletlen, s éppen ezért önellentmondásnak tűnő momentumra, hogy mi a különbség az egyén privát szférája és az egyének alkotta csoportok érdeke között. Mert szokás azt mondani, hogy a hobbi, a szexuális irányultság vagy éppen a hit magányügy, senkinek semmi köze hozzá: mindenki azt, azzal és úgy, ahogy jólesik neki, de a négy fal között. De ahogy egy hobbi néprajzos sem egyedül fogja ápolni a hagyományokat, a nagycsládos (vagy éppen meleg) ember is a saját preferenciáját megvallva érdekeit csoportokban igyekszik érvényesíteni, szükség szerint "utcára vinni", úgy az azonos (vagy legalábbis elég hasonló) hitű emberek is így tesznek vallást, s gyülekezetekbe, egyházakba szervezeődve alakítják saját környezetüket, demonstrálják értékeiket. És ez tök jó.

Nem szabad attól félnünk, hogy másnak más a véleménye, más a hite. Egy valamiben legyen minél többünknek azonos hite: hogy képesek vagyunk kulturáltan, egymással ész érvek mentén vitába szállni, egymást elfogadni és egymás mellett békében élni. Azt hiszem, hogy valahol itt kezdődne az európaiság, az európai történelem tanulságainak megértése.

Az sem ördögtől való, hogy a civil szervezetek és az egyházak célja befolyásolni a politikát. Sőt, mint fentebb levezettem, éppen ebből a célból végzik tevékenységüket: közüggyé tesznek dolgokat, a közbeszéd témáivá emelnek ügyeket, melyekről egyébként mások úgy gondolnák, hogy nem is léteznek, vagy éppen magánügyek. De a közbeszéd értelmes vitáiban meg lehet vitatni, hogy a hagyományok őrzése, a műemlékek védelme, a kerékpározás, az állatvédelem, a természetvédelem, a szociális biztonság, vagy éppen az erkölcs milyen fontos - és kiknek fontos.

És éppen ez a legnagyobb átverés: a civileket nem azért akarja a hatalom elhallgattatni, mert a civilek a hatalmat akarják megragadni, hanem azért, mert

értelmes párbeszédeket kezdményeznek

olyan témákban, melyekben az állam, vagy éppen a hatalmon lévő párt inkább mélyen hallgatna, vagy demagóg módszerekkel (médiakampánnyal, nemzeti konzultációnak beállított agymosással) igyekszik félrevinni, irányítani a közbeszédet. 

S ha szabadna megfogalmazni saját véleményemet, akkor meg is fordítanám a kérdést egy állítássá:

a civil szervezetek és az egyházak éppen akkor mulasztanak hatalmasat, mikor befogják a szájukat és nem nyilvánítanak véleményt

azokban a kérdésekben, melyek az ő működésüket, ő küldetésüket, az ő tagjaikat érinti.

Igenis sérelmezem, hogy az egyházam mélyen hallgat akkor, mikor az ő nevével és hirdetett eszméivel sorozatosan visszaélnek, mikor az államtól jogosan, nemes közfeladatai (!!!) ellátása érdekében kapott közpénzek mellett (!!!) gyanús-tisztázatlan célú finanszírozások is megjelennek a házuk táján. Fel kellene lépnie az evangéliumok szellemében, hangot kellene adnia a tanítások szerint. Ahogyan a valódi álcivil szervezeteknek (udvari pénzkifizető helyeknek) tartom azokat az "érdekérvényesítő" szervezeteket is, melyek vezetői előbbre tartják saját pereputtyuk boldogulását, mint a saját szervezetük alapító okiratában foglaltak szerinti működést, a kitűzött célok irányába tanúsított ténykedést.

És itt elérkeztünk egy nagyon fontos momentumhoz, a pénzhez.

Normális és/vagy szerencsésebb fejlődésű államokban a civil szervezeteket és az egyházakat is képesek eltartani a tagok pénzadományiból. Léteznek, mindig is léteztek nagyvonalú mecénások, akik egy-egy általuk nemesebbnek tartott cél érdekében komolyabb összegeket adományoztak. Hazánk szegény polgárságától ezt elvárni nem szabad. Az egyik hónapról a másikig elevickélő milliók országában nem szabad azzal az álbölcsességgel riogatni, hogy csak annak van létjogosultsága, akinek finanszírozója is akad. Ez ugyanis nagyon nem lenne demokratikus. Még a jobb jövedelmű polgárokkal rendelkező országokban is elfogadott dolog a civil szervezetek és az egyházak állami bevételekből (közpénzekből) való támogatása. Pontosabban ezen szervezetek - pl. az oktatás, az egészségügy, a szociális gondoskodás, úgy általában a közjó érdekében kifejtettt - tevékenységének támogatása.

De éppen ez az egyik kulcsmozzanata a történetünknek: az állam nevében eljáró egyes választott politikusok maguknak szeretnék a kincstárnoki privilégiumot. Ők akarnak az egyedüli pénzosztók lenni. Belföldi gazdagok (oligarchák) inkább csak finoman és irányítottan adakozzanak (lásd tao pénzek), külföldi források egyáltalán ne legyenek, mert azt nem tudják befolyásolni (norvég, soros), az állami civil források pedig már évek óta kivéreztettek. Hűbéresi kifizetők akarnak lenni: akik számukra kedves ügyeket számukra kedvező módon tárgyalnak, azok kapnak pénzt, akik pedig nem, azok nem, s ha ennek ellenére sem hallgatnak el, akkor egyéb módszereket találnak arra, hogy ellehetetlenítsék őket.

Azt pedig be kell látni, hogy anyagi forrás nélkül az állatvédő sem tud kutyatápot adni a befogadott kóbor ebnek, az egyház sem tud ingyenkonyhát működtetni, a klímakutató sem tud javaslatokért kutatni a városi közterületek kialakítása érdekében. Ravasz módon még az alacsony személyi jövedelemadóval is a civil szervezetektől és az egyházaktól vettek el jelentős forrásokat: az 1%-os felajánlások korábban sokkal markánsabb támogatást jelentettek.

 

Összegezve. Azt javaslom, hogy ne vitassuk el egy-egy szervezet (légyen az világi vagy hitéleti alapon szerveződő szervezet) politizáláshoz való jogát. Éppen ellenkezőleg! Kérjük rajtuk számon a következetes, hiteles képviseletet, a kulturált hangnemet, az ügyének érdekében tett szellemi és fizikai erőfeszítéseket, s támogassuk azt munkával, lájkkal, adománnyal, ha ezt az erőfeszítést méltányolandónak,támogathatónak tartjuk. Ugyanis csak ez az út vezet az európai demokráciák táborába.

 

(S hogy ez mennyire nem egyértelmű ma Magyarországon, azt jól mutatja az általam nagyra becsült keresztyén magazin, a Szemlélek jelen poszt írása közben megjelent cikke is.)