A kereszténydemokrácia védelmében: a nem ballibsiknek!

Nem is lehetne bonyolult, hiszen csupán annyi a baj a ballibsikkel, hogy nem léteznek. A politikai iránytű (avagy a politikai spektrum) nem ismer olyat, hogy "ballibsik".

Hogy mik vannak helyette, azt már bonyolultabb lesz megérteni, de remélem, hogy azért mindenkinek sikerül. A kereszténydemokrácia védelmében érdemes végigolvasni.

És a végén egy bónusz titkot is elárulok.

De kezdjük az elején!

Dimenziók és spektrum

Az egybites értékítélet

Az "egy a tábor, egy a zászló" és az "aki nincs velünk, az ellenünk" hangzatos jelszavak valóságtartalma csak az egybites világban lehet igaz. Azaz azoknak lehet csak kielégítő választási lehetőség, akik számára a világ összes dolgát egyetlen kérdésben feltéve csupán egy igennel vagy nemmel válaszolható lehetőséggel megelégednek. (Állatfarm: négy láb jó, két láb rossz.) Mindenki másnak legalább egy szinttel bonyolultabb a világ. (Állatfarm: a baromfiaknál a szárny lábnak számít.)

Az egydimenziós értékítélet

A média és a politikai erők a könnyebb kommunikáció és a minél szélesebb értékközösség létrehozása miatt szeretnek egyszerűsíteni. S noha az egybites gondolkodáson általában túllendülnek, sokkal messzebbre nem merészkednek: egydimenziósra vetítik a kérdéseket. Ez a bal-jobb skála mentén határoz meg minden politikai törekvést.

Ezt a felosztást szokás a francia forradalom utáni parlamentáris rend szokásaira visszavezetni (a Nemzeti Konventben az elnöktől balra foglaltak helyet a monarchiát ellenző és a radikális változásokat támogató képviselők), de az elnevezésnek minden bizonnyal régebbi gyökerei vannak (melyet a jobb és bal kezek használatára vezetnek vissza a legtöbben).

E skála felosztása szerint két politikai eszme (és a közte létrejövő átmenet!) helyi értékei szerint osztályozhatjuk az egyes politikai törekvéseket. Bár a bal- és a jobboldal meghatározása történelmileg és országonként is változó, az alapokat tekintve nagyjából egyetértés mutatkozik.

A baloldali politika jellemzője, hogy nagy súlyt fektet a társadalmi egyenlőség érvényre juttatására, az általános és szociális jogokra, szembe megy a társadalmi hierarchiával és egyenlőtlenséggel. A baloldali politika támogatja a kisebbségek és a hátrányosabb helyzetű csoportok jogait, e jogok érvényre juttatását, támogatja a szabadságjogokat, gazdaságilag pedig a nagyobb állami szerepvállalást (az állam újraosztó szerepét).

A jobboldali politika alatt azon politikai eszmék, ideológiák csoportját értjük, melyek fő jellemzője a társadalom hierarchikus felépítésének elfogadása, az emberek közötti társadalmi és anyagi egyenlőtlenség adottságként kezelése és helyeslése. Gazdasági törekvésük az állam kisebb szerepvállalása.

Minél inkább tekinti valaki az emberek egyenlőségét kívánatosnak, annál inkább balra kerül kerül a politikai spektrumban, és ellenkezőleg, minél inkább elkerülhetetlennek vagy éppen kívánatosnak tartja egy ember az egyenlőtlenséget az emberek között, annál inkább a jobboldalra kerül.

Fontos látnunk, hogy már ezen a skálán sem csak két lehetőség van: nem csak MI és ŐK vannak, mert ŐK is egy sor más helyen lehetnek (tőlem csak egy kicsit arrébb és sokkal távolabb is).

 Lásd még: Hol a csudában van a nemzeti együttműködés rendszere?

De az egyes kérdésekben lehet eltérő az értékítéletünk annak ellenére is, hogy egyébként egyes kérdésekben egyetértünk. A leggyakrabban felmerülő különbözőség az egyéni (emberi) és társadalmi (gazdasági) kérdésekben fogalmazódik meg. Azaz a legtöbb embernél előfordul, hogy míg az egyéni jogok tekintetében nagyobb vagy kevesebb szabadság hívei, addig gazdasági téren ezt pont fordítva gondolják. (Például az emberi jogok, női egyenjogúság fontos számukra, a tőke szabad áramlására azonban már nem ugyanezen szabadsággal gondolnak. Vagy éppen fordítva: a vállalkozások szabadságát fontosabbnak ítélik, míg egyes társadalmi csoportok egyenjogúsítását ellenzik.)

Ez már bevezet minket a több szempont együttes vizsgálatába, melyet legegyszerűbben és leggyakrabban egy koordináta-rendszerrel szokás ábrázolni.

A kétdimenziós értékítélet(ek)

David Nolan, amerikai jobboldali libertárius a The Individualist 1971. augusztusi számában megjelent cikkében grafikonon ábrázolta a politikai spektrumot. A mai napig a szerző nevét viselő Nolan-grafikonon az egyik tengely a gazdasági élet, a másik az egyén szabadságfokának kifejezője. A Nolan-ábrát a későbbiek során többen igyekeztek tökéletesíteni, talán a legismertebb, legszélesebb körben elfogadott változat a Political Compass oldalán található. A koncepció azonos: két dimenzióban, egy derékszögű koordinátarendszerben ábrázolják a különböző szabadságfokok helyzetét. A vízszintes tengely a gazdasági szabadság (bal/jobb), a függőleges tengely a személyes szabadság (autoriter/libertárius) mértékének a kifejezője. Valahogy így:

(Rögtön állapítsuk meg és tegyük világossá: a skála egyik vagy másik oldala nem a pozitív vagy negatív oldalt méri meg. Azaz nem abszolút értékítéletet közvetít egy-egy helyi érték, nem a "jósági fokát" adja meg, csupán egy viszonyítási pontot jelöl; az origótól, azaz a semlegességtől való távolságot határozza meg az adott vizsgálati szempont szerint.)

A libertarianizmus azoknak a politikafilozófiai ágazatoknak és mozgalmaknak a gyűjteménye, amelyek a szabadságot teszik legfőbb elvüknek. A libertáriusok a politikai szabadságot és függetlenséget, a választási szabadságot, az önkéntes társulást és az egyéni ítélethozatalt hirdetik az államhatalommal szemben. A libertáriusok eltérő nézeteket vallanak az állam méretével kapcsolatban. Néhányuk teljesen meg akarja szüntetni az államot (anarcho-kapitalizmus), néhányan csak egészen minimális, éjjeliőr szerepre akarják szorítani azt (minarchizmus). A libertarianizmus szó az autoritarizmus szó ellentéte.

Az autoritarianizmus a tekintélyelvű rendszert tekinti kívánatosnak. Az autokrata rendszerek sajátos átmeneti rendszerek a parlamentarizmus és a diktatúra között. A sajtószabadság és az alapvető emberi jogok csupán korlátozottan érvényesülnek. A hatalom egyetlen vezető kezében összpontosul illetve a hatalmat e vezető tekintélyére hivatkozva gyakorolják. Általában több párt működhet, azonban a kormányzó párt hegemón (túlsúlyos) helyzetben van és a pártok "váltógazdálkodása" szinte kizárt.

E kétdimenziós térben nyer értelmet két gyakran emlegetett ideológiára épülő berendezkedés: a kommunista és a fasiszta rezsim.

A kommunista ideológia ugyanúgy a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavával hirdeti tanait, mint a liberalizmus, de szabadságeszménye nem individualista. Azt hirdeti, hogy az elnyomástól, a nélkülözéstől, a kizsákmányolástól mentesítő, de az értelmes munkát lehetővé tevő szabadságot mindenki számára biztosítani kell. Az ehhez vezető út a fennálló burzsoá struktúrák, intézmények megszüntetése, lerombolása, melyek gátolják sokak szabadságát és védelmezik kevesek kiváltságait. A termelési eszközök, tehát az emberiség létfeltételeinek köztulajdonba vételével a kommunizmusban megszűnik a tőkének a munka feletti uralma, a kapitalista munkamegosztás, eltűnik a bérmunka, vagyis az emberi alkotó tevékenységre külső kényszerként ható minden tényező. A munka felszabadításával a kommunizmus hívei szerint nem csökken, sőt, minőségben és mennyiségben is olyan mértékben növekszik a társadalom gazdasági produktivitása, hogy lehetővé válik a szükségletek teljes kielégítése. A kommunizmus célja világrendszer kialakítása, elméleti nézeteiben univerzális és internacionalista-kozmopolita.

A fasizmus ideológiája következetesen hangoztatja az állam elsődlegességének elvét, végletes mértékben foglalkozik a közösség hanyatlásával (megaláztatásával, áldozattá válásával), és ezt kompenzálni igyekszik az egység, az erő, a tisztaság kultuszának ápolásával, elkötelezett militáns nacionalista tömegpárt segítségével, amely súrlódásokkal bár, de együttműködik a hagyományos elitekkel. Elveti a demokráciát, és megváltó erőszak révén, etikai vagy jogi korlátok nélkül, törekszik a belső megtisztulásra és a külső terjeszkedésre. A fasizmus társadalmi konzervativizmusa és tekintélyuralmi beállítottsága tagadja a társadalmi egyenlőséget. A fasizmus ideológiájának egyik legfontosabb eleme, a felsőbbrendű emberek jogának elismerése az uralkodásra, valamint a társadalomnak az alsóbbrendű elemektől való megtisztítása szükségességének hangoztatása nyilvánvalóan szélső jobboldali jellegzetesség.

Azonban e kétdimenziós térben megjelenik a mérsékelt bal és a mérsékelt jobb politikája is.

Számos más szempontot is mérlegelhetünk még akkor, mikor a politikai hovatartozást elemezzük. Egyik gyakori - s ha kereszténydemokráciáról beszélünk, akkor kötelező - szempont az a vallási befolyásoltság.

A klerikalizmus olyan politikai ideológia, eszmerendszer, amelynek célja a katolikus egyház (a klérus és támogatóinak) politikai befolyásának növelése a társadalomban, szélsőséges viszonyban visszaélés a vallással politikai célok érdekében. A klerikalizmus hívei az egyház és a papság szolgálatában állva, annak igényeit és befolyását védelmezik a szabadelvűséggel szemben. A klerikalizmus tárgyalásánál érdemes megjegyezni, hogy maga a Katolikus Egyház feje, Ferenc pápa is elítélően beszél róla: szerinte a klerikalizmus lelkülete rossz, ami ma is jelen van az egyházban és áldozata a nép, amely kiselejtezettnek és visszaélés áldozatának érzi magát. (Ez a furcsa kettősség idehaza is megfigyelhető, mert bár sokan egy-egy döntés magyarázatában egyházi érdekre hivatkoznak, az egyes egyházi vezetők mégis úgy ítélik meg, hogy azok az egyház számára nem kedvezőek. Például  a kötelező iskolai hittanoktatás nem éri el a hitoktatás eredeti célját, a gyülekezeti életre való nevelést, mert ez az iskolai környezetben nem, csak a gyülekezeti térben valósulhat meg). Bár a fogalom alapvetően a katolikus egyház tekintetében ad értelmezést, ábránkon - törekedve a társadalmi jelenségek egyetemlegességére - mindenféle egyházi és vallási befolyásoltság mértékét ehhez a fogalomhoz kötünk.

Az antiklerikalizmus az egyházak politikai és kulturális befolyásának ellenzése. Az antiklerikalizmus nem a vallásosság ellen, és nem is az egyházak megszüntetésére irányul, csupán azok politikai hatalmuk felszámolására, s alapvető célja az egyháznak az államtól való elválasztása. Az antiklerikalizmus a feudális maradványok elleni harc egyik megjelenési formája.

E kétdimenziós térben nyer értelmet több gyakran emlegetett politikai törekvés: jobbról a liberális és a kereszténydemokrata, balról a szociáldemokrata és a keresztényszociális.

A liberalizmus (más néven szabadelvűség) alapvetően a személyes szabadságon és törvény előtti egyenlőségen alapul. A szabad gondolatok széles spektrumát jelentő eszmerendszer közös vonása, hogy az egyén szabadságát jelölik meg mint legfontosabb politikai célt. Gyökerei a felvilágosodás idejére nyúlnak vissza, s olyan korábbi alapvető elveket tagadott meg, mint az uralkodók isteni felhatalmazása, az öröklött kiváltságok, államvallás és protekcionizmus. A liberalizmus különböző formái nagyon különböző politikai megoldásokat kínálhatnak, de néhány dologban általában egyetértenek, mint például a gondolkodás és szólás kiterjedt szabadságában, a jogállamban, a gondolatok szabad áramlásában, a magántulajdonban, a szabadpiacban, a kormányzat átláthatóságában, és - más ideológiákkal együtt - a szabad választásokban. A magyar nemzet polgárainak szabadságáért küzdő legnagyobb liberális hőseink: Kossuth Lajos és Deák Ferenc voltak.

Sok belső vita és feszültség él a liberalizmuson belül, ezek közül a leglátványosabbak a gazdasági és a szociális szabadság ütközése. A liberalizmus minden formája a szabadságot védi, de mivel mást és mást értünk a szabadság alatt, így az egyes célok között különbségek lehetnek. A számos liberális irányzat (klasszikus, politikai, gazdasági, konzervatív, demokratikus, szociálliberalizmus stb.) közül a neoliberális eszmét lehet a túlzóan a legtöbbször emlegetni. A neoliberalizmus a gazdasági liberalizmus egyik válfaja, követői gyakran nem is teljesen liberálisak (például az egyéni jogok tekintetében Pinochet, Thatcher, Reagan), sőt, az Egyesült Államokban a neoliberalizmust inkább neokonzervativizmusnak nevezik.

A szociáldemokrácia baloldali politikai és gazdasági ideológia, a szocialista mozgalom egyik irányzata. Támogatja az állam gazdasági és szociális beavatkozását, elősegíti a társadalmi igazságosságot a piacgazdaság (!) keretein belül. Sürgeti a valódi béralku megkötését, mely által a bérek folyamatos emelését kívánja megvalósítani. Azaz a mai szociáldemokraták elfogadják a kapitalista rendszert és a demokratikus államstruktúrákat. A modern szociáldemokrácia egyetért azzal, hogy a gazdasági növekedés a jólét – egyik – szükséges feltétele, ezért támogatja a szociális piacgazdaság fejlődését és ennek a túlsúlyba került magánérdekeket háttérbe szorító reformját. Alapvetőnek tartja a képviseleti demokráciát, de nem zárkózik el a részvételi- vagy közvetlen demokráciától sem.

A keresztényszocializmus elsőként az időszámításunk környékén elindult, majd a 19. század környékén újjáéledt mozgalom a kereszténység szociális tanításainak terjesztése és megvalósítása céljából. Az ideológia legfontosabb elvei a perszonalitás (személyesség), a szubszidiaritás (kölcsönös segítség) és a szolidaritás. Bár szemben áll a liberalizmussal és kommunizmussal, azok néhány célkitűzését átvette (pl. munkások munkakörülményeinek javítása és a gyermekmunka elleni harc). A vérzivataros időkben a marxista ideológiával ellentétben egyik fő célja a társadalmi béke megteremése volt. Ennek a legfontosabb feltételének a társadalmi igazságosság érvényesülését, annak törvényes keretek közötti elérését nevezték meg. A magyar keresztényszocializmus ismertebb alakjai közt ott van Klebelsberg Kuno, Teleki Pál és Bethlen István.

A kereszténydemokrácia alapvető gondolatai a vallás társadalmi szükséglete, a hagyomány tisztelete és az a vélekedés áll, miszerint az ember eredendően tökéletlen és az emberi egyenlőtlenségnek természetes jellege van. Eszmerendszerében - a liberális individualizmustól eltérően - a „perszonalizmus” (személy-központúság) áll. Ez azt hangsúlyozza, hogy a személyes fejlődést leginkább a társadalmi kontextusban lehet kivívni. A szocializmussal ellentétben - ahol az individuum azért van, hogy a társadalmat szolgálja - a kereszténydemokrácia felfogása szerint a társadalom való arra, hogy az egyén fejlődését lehetővé tegye. E nézet szerint az állam szerepe korlátozott, kiegészítő jellegű kell, hogy legyen, de elég erős ahhoz, hogy a közjót társadalmi politika révén elérje. A kereszténydemokraták hisznek a parlamentáris rendszerben, és a természetes közösségek (család s különböző egyesülések) meghatározó szerepében. Gondolkodásmódjuk előnyben részesíti a decentralizációt, miközben egyidejűleg pártolja a nemzetek feletti autoritás egyes formáit és a nemzetközi együttműködést. A szubszidiaritás a kereszténydemokrata programok központi tényezője: ez a hatalomgyakorlást olyan – legmegfelelőbb – szinten képzeli el, amely a leghatékonyabb, s legközelebb áll az emberekhez; azaz a lehetőség szerinti „legkisebb” – helyi – szinten kell megoldani az egyes kérdéseket. Egy kereszténydemokrata számára az internacionális orientáltság (a katolikus egyház, mint nemzetek feletti egyház befolyásának hatására is), sokkal jelentősebb, mint a nacionalizmus. A kereszténydemokrata elképzelésekre jellemző a szociális progresszivitás (ebben hasonlít a szocializmusra).

A kereszténydemokraták sok tekintetben centristák, ezért jellemzőjük a kompromisszumkészség. Ennek alapja a végső, isteni elszámoltatásba, ill. a Gondviselésbe vetett hit, továbbá az a meggyőződés, hogy semmiféle társadalmi siker nem jogosíthat fel a másik ember (politikai ellenfél) szellemi, lelki (anyagi) eltiprására. A kereszténydemokrácia elvei a politikai életben sem engedik meg az olyan eszközök használatát, melyek az egyéni lelkiismeret számára elfogadhatatlanok. Az európai egység megálmodói, alapító atyái mind kereszténydemokraták voltak, a kereszténység egyetemességéből eredeztethető internacionalisták.

A politikai tér ezen vetületén látszik, hogy az egyházak világi hatalmát támogatók nem törvényszerűen kell kereszténydemokratákká válniuk, hiszen ha valóban fontos számukra az elesettek megsegítése, közösségi (állami) megsegítése, a közoktatás és közegészségügy minél szélesebb rétegek számára elérhetővé tétele, úgy számukra ezen kérdésekben sokkal inkább a keresztényszociális törekvések lesznek követhetőek.

És a politikai tér ezen vetületén látszik igazán, hogy a "balliberális" miért nem egy létező politikafilozófiai csoport. Ugyanis a gazdasági bal-jobb tengelyen a középhez képest a liberálisok jobbra, és nem balra találhatóak. Erre a jelzőre az adhat némi magyarázatot, hogy az 1990-es években több szociáldemokrata párt folytatott neoliberális gazdaságpolitikát (például Tony Blair és Gerhard Schröder vezetésével), illetve a magyarországi MSZP-SZDSZ koalíció. Sokszor a neoliberális címkét alkalmazzák minden a szociális biztonságot csökkentő, a felső osztályt preferáló lépésre. Azonban ez a jelző semmiképpen sem lehet alkalmas arra, hogy gyűjtőfogalma, megbélyegző pecsétje legyen a FIDESZ-KDNP-n kívüli politikai spektrumnak.

Természetesen többféle értékítéletet elő lehet venni, s minden ilyen értékelemzésnek más és más koordináta-rendszerét fel lehet állítani. Erre időnként szükség is lehet, hiszen az ezredforduló több nagy mozgalmát ezek alapján a skálák alapján továbbra is nehéz besorolni (elég csak a zöldekre, ökopolitikai mozgalmakra gondolni, melyeknek a fentieknek való megfeleltetése nem találja el az adott mozgalom igazi karakterisztikáját). Én most ebben a cikkben azért éppen a klerikalizmust, s nem mondjuk a környezet védelmét (ökopolitikát) vagy a nemzeti érzületet (nacionalizmust vagy éppen internacionalizmust) vetettem vizsgálat alá, mert a cikk célja a kereszténydemokrata értékekek viszonyrendszerének bemutatása.

Azonban a kétdimenziós koordináta-rendszerben történt vizsgálatok, ábrázolások vezetnek arra a felismerésre, hogy három skála egyzidejű felállításával, háromdimenzióban, azaz térben ábrázoljuk a spektrumot.

A háromdimenziós értékítélet(ek)

A fenti két vizsgálat 3 skáláját (tengelyét: gazdasági szabadság, személyes szabadság, vallási befolyásoltság) alapul véve kapjuk az alábbi 3 dimenziós eredménygrafikont:

Ezt a térbeli koordináta-rendszert alkalmazva cáfolhatjuk a (korábban "jobbos" véleményműhelyek által kidolgozott és most az) állampárti média által sulykolt egybites értékítéletet, miszerint vannak a nemzeti, kereszténydemokrata erők (FIDESZ-KDNP) és velük szemben a ballibsik (bal-liberális erők). Ugyanis látható, hogy még e szűken vett értékítéletekkel (gazdasági szabadság, személyes szabadság, vallási befolyásoltság) is sikerült felállítanunk egy olyan térszerkezetet, amelyben sok érték helyezkedik el, s ezek között még csak lineáris összefüggés vagy ellentétpár sem lelhető fel a kereszténydemokra vs. ballibsi relációban.

És itt értünk el a cikk elején, illetve a címben ígértekhez.

A mostani kurzusnak a valódi kereszténydemokráciához nem sok köze van. Sőt! Ki kellene állniuk a valódi kereszténydemokratáknak és keresztényszocialistáknak a színre. Nagyobb tömegben. Mert bár egyes keresztény blogokon (pl. szemlelek.blog.hu) és egyes egyházakban, gyülekezetekben hallani ellenvéleményt is, ezek társadalmi hatása kisebb a szükségesnél.

Tehát én megvédeném a kereszténydemokratákat (de a KDNP-t nem!) és határozottan, minden ballibsizés ellen kiállnék. E cikk is azért született, hogy minden egyes vitában hivatkozni tudjam ezeket a gondolatokat (ha Te is úgy kerültél ide, hogy egy vitában találtad a hivatkozást, akkor külön köszönöm Neked, hogy idáig jutottál az olvasásban).

De tovább megyek!

A 3. és 4. Orbán-kormány elhelyezése a politikai térben

Jelen cikk nem vállalkozik értékítéletekre. Elsősorban azért, mert nem elemző cikk: nem tesz megállapításokat, nem elemez, csupán összegez máshol már levezetett tényeket, megállapításokat. Másodsorban terjedelmi okoból: jelen cikk egy állítás (a ballibsizés és a kersztédemokratázás hazugság) alátámasztása. Éppen ezért ez a fejezet nem értékeli az Orbán-kormány és a Fidesz teljesítményét, csupán más értékelések eredményét illusztrálja.

A fentiekben vázolt térben igazán látni, hogy mi az, amit az orbáni állampárt magáról állít. Valami ilyesmit:

Azaz kereszténydemokratáknak vallják magukat és tartózkodnak a szélsőségesektől, állításuk szerint fontos nekik a választói felhatalmazás (nemzeti konzultáció), de az elöljáróiknak külön tiszteletet követelnek (tiszteletlenül öltöző sajtómunkások kitiltása az Országházból). És még számos példát említhetnénk a kommunikációjukból arra, ami ezt a helyzetet szeretné láttatni.

Ezzel szemben, ha a szavak mögé nézünk, s a tényleges hatalomgyakorlási módszereket vizsgáljuk, akkor se keresztényi, se szociális viselkedést (lásd az oktatáspolitikát a felsőoktatás és a középfokú oktatás szűkítésével, a felsőoktatás fizetőssé tételével, az egészségügy helyzetét a magánegészségügy előretolásával, vagy éppen a hajléktalankérdést stb.), se versenypiaci szabadságot (lásd állandósuló piaci újraosztásokat a trafikoktól közművekig, vagy éppen a csak a közbeszerzésekben teljesíteni képes új milliárdosokat), se szubszidiaritást (lásd a központosító állami intézményrendszert) nem látunk. Ezzel szemben látunk egy tekintélyelvű rezsimet, egy személyi vezetőre épülő hatalmi struktúrát:

Miért? Mert döntéseik mögött a hagyományos gazdasági bal-jobb értékítélet nem jelenik meg, sokkal inkább az egyéni érdekek, egyes piaci szereplők gazdasági érdekei, illetve egy nagyon jól behatárolható, nevén nevezhető gazdasági érdekközösség céljai, társadalmi megszilárdítása.

S hogy miért fontos különbséget tenni a két szituáció között? Mert a nemzeti (vagy inkább így: össztársadalmi) egyeztetés, összefogás mibenléte nem abban áll, hogy klerikálisak (vallásosak) vagyunk-e, avagy elítéljük-e az egyházak dominanciáját.

Hanem abban, hogy az autoriter vezetést, az orbánizmust elítéljük-e. Mert ha ki tudjuk mondani, hogy az egyébként nagy ideológiáktól mentesen (azokra csupán hivatkozó, de tényleges cselekvést azok mentén nem tanúsító) autoriter módszerekkel operáló hatalommal szemben képes az ideológiai többség összefogni, s csupán az egyén szabadságára épülő program mentén összefogni, akkor az állampárt alól kihúzható a társadalmi bázis.

A közéleti kerekasztalok éppen az autoriter gyakorlatokkal szemben, a konszenzus igényével alakulnak. Így talán érthető, hogy miért állítom azt, hogy míg fontos mindenkivel beszélő viszonyban maradni, minden legitim törekvést megérteni, de az autoriter vezetőknek és követőiknek nincsen helye a közélet kerek asztalánál.

Megjegyzés vájt szeműeknek

Az ábráimból azt a következtetést lehetne levonni, hogy a politikai spektrumot (teret) leszűkítem két, egymásra fordított piramisra (másként: egy sarkára állított oktaéderre).

De nem, nem állítom, hogy ez a tér behatárolt és pont így behatárolt. Hiszen ez azt jelentené, hogy a három skálán vizsgált (három irányban felvett) értékek abszolút értékeinek összege állandó kell legyen (azaz, ha valaki pl. a személyes szabadságra maximum értéket ad, akkor annak a gazdasági és vallási értékekre már csak a semleges nullát adhatja). Ezzel szemben csupán azt állítom, hogy a személyes politikai preferenciák jellemzően e háromdimenziós test felületéhez közel, s inkább belül, mint kívül találhatóak. Nem hiszem, hogy rá lehetne mindezen sokféleségre húzni kétdimenzóban egy burkológörbét, háromdimenzióban egy burkolótestet. Ábrázolásom csupán a szemléltetés kedvéért egyszerűsít.

Ajánlott oldalak és hivatkozások:

• Enyedi Zsolt, Körösényi András: Pártok és pártrendszerek (2001) / legfőképpen a 14. Az ideológiai mező jellemzői fejezet
• Konzervatórium: Milyenoldali vagy? (2008)
• Konzervatórium: Egy megbízhatatlan iránytűről (2008)
• agitatio: Konzervatív – liberális: küzdelem az európai identifikációs versenyben (2016)
• Századvég: Modern ideológiák - Az anarchizmus helye a politikai ideológiák körében (1991)
• ujramegujra: Mi köti össze a vallást és autoritarizmust? (2017)
• Kapelner Zsolt: Mi az a szociáldemokrácia? – Kritikai Alapozó (2017)
• a cikkben szereplő definíciók a Wikipédia vonatkozó szócikkeit idézve szerepelnek