Gyere, és cáfolj!

Attól, hogy egy választás szabad – mert senki sem nyom pisztolyt a tarkómhoz a szavazófülkében –, attól még az nem lesz demokratikus.

A demokrácia népszerű meghatározása szerint nem más, mint a népuralom, vagy másként az egyenjogúság. A legtöbb közismert "demokrácia" közös jellegzetessége nem a közvetlen néphatalom, hanem a közhatalom választásának a legitimációja, vagy másként nevezve: a képviseletei demokrácia.

A szuverén „nép”, azaz a társadalom összes teljes jogú tagja – figyelem, nem egy kis csoport vagy a hatalom bizonyos csoportja ! – tehát a társadalom összes teljes jogú tagja igazgatja a közügyeket, beleértve a kormányzást is. A demokrácia egy olyan politikai rendszer, melyben a hatalmi fékekkel és ellensúlyokkal biztosítják a társadalom jól szabályozott működését. Például azt, hogy közhatalom gyakorlóit megakadályozzák abban, hogy kizárólagos hatalomra törjenek, vagy biztosítsák a társadalmi igazságosságot. És éppen ezeknek a biztosítása az, ami nem biztosított a választás előkészítése és lebonyolítása során. Azaz a közhatalom aktuális gyakorlói kizárólagos hatalmat élveznek és fütyülnek a társadalmi igazságosságra.

Nem csupán arról van szó, hogy - és most direkt az érdi ügyekre korlátozom példáimat - a városvezetés hatalmával visszaélve nem biztosítja a kiegyensúlyozott tájékoztatást, a helyi közmédiában az ellenvélemények megismerhetőségét, de tevőlegesen is kizárólagos hatalomra tör. Például azzal, hogy az ellenzéki véleményeknek nem ad teret, önkényesen dönt arról, hogy ki nevezheti magát érdinek, s ki nem, ugyanakkor a polgármester polgármesteri fejléces, azaz hivatalos, vagy hivatalosnak látszó levélben szólítja fel a választópolgárokat arra, hogy a hatalmon lévő pártra szavazzanak. Szóval nem csupán ezekre a hatalomgyakorlási technikákra gondolok.

A demokrácia olyan politikai rendszer, amely a népnek a közügyekben való részvételére épül. Márpedig a jelenleg regnáló hatalom leginkább a nép közügyekben való részvételét kerüli. Igaz ez akkor is, ha időnként a látszatra felületesen adó nemzeti konzultációs kampányokkal szédítik a nagyérdeműt.

Mert ha valaki valódi, fajsúlyos közügyekkel kezd el foglalkozni - például a visszajáró csatornapénzeket kéri számon, az Elvira major tönkretétele ellen emel szót, a közvilágítás korszerűsítéséről kér közadatot, utcák egyirányúsítását kéri, és a sort hosszan folytathatnám - szóval ha az ember fia részt venne valódi közügyekben hozott döntési mechanizmusokban a nyilvánosság előtt is, akkor levárosrombolózzák, lehazaárulózzák, lesorosistázzák, lehazugozzák. Nem ám csak publicisztikai szinten, de még a polgármesteri, alpolgármesteri székből is.

De félre értés ne essék – és itt kezdődik valódi mondandóm: a demokratikus berendezkedés hiányát nem egyedül a hatalom gyakorlóinak róvom fel. Ebben nyakig benne vannak az ellenzéki képviselők is, és benne vannak a mélyen tisztelt választópolgárok is.

Két állításom van

(bár egyik sem eredeti, hiszen nem én mondtam ki először, de magam is vallom):

1. Magyarországon nincsen demokrácia, nincsen jogállam, mert nincsen rá igény.
   
   
2. Ezt a rendszert választásokon nem lehet leváltani.

Ez a két állítás tulajdonképpen egy és ugyanaz, s a hatalom éppen azért olyan magabiztos, mert a Fidesz felismerte ezt és merte erre építeni hatalomgyakorlási stratégiáját. Ez utóbbi talán fontosabb is: ugyanis az ellenzéki térfélen ténykedő szereplők is felismerték a demokráciára, jogállamiságra való igény hiányát, a négyévenkénti választások sokadrangúságát. Ezért is mindig visszatérő bírálati elem a jelöltállítási kaszting, vagy éppen a szakpolitikák és a helyi ügyek képviseletének hiánya. Ebben a felállásban a választás nem tényleges képviseletre feljogosító meghatalmazás, csupán legitimációs eszköz a hatalmi leuralásra.

Hogy mire gondolok? Kifejtem.

Messzebbről indulok, de a végére talán érthető lesz, hogy két évtized aktív közéleti működés után miért gondolom úgy, hogy társadalmunk menthetetlenül önsorsrontó, s saját szellemi és lelki nyomorát nem szerencsétlenségének, nem külső tényezők behatásának, hanem önnön maga patópálságának és saját gyávaságának köszönheti.

Sok, magát értelmiséginek valló polgártársunk büszkén vallja be, hogy náluk otthon nincsen tévé. Persze, abban egyetérthetünk, hogy a televízió könnyen vállhat a szem rágógumijává és sok emberre valóban agymosodaként hat a tévéfüggőség. Azonban sok értékes műsort is közvetít (vagy közvetíthet) az a technikai eszköz. Ahogyan a kést sem dobjuk ki, mert embert lehet vele ölni, s inkább megtanulunk hasznosan bánni vele, úgy kis odafigyeléssel hasznos tájékozódási és kulturálódási eszközünk lehet a televízió is. Ezt a munkát megspóroljuk, s inkább kidobjuk a tévét? A döntés tömegessé válásának pedig egyenes következménye, hogy a tévécsatornák műsorairól valóban száműzik a szerkesztők az értékes tartalmakat, mert hiszen kimutathatóan kicsi rájuk az igény. A televízió kidobásával ugyanis nem az értékes műsorok iránti igényünket erősítjük meg, hanem éppen ellenkezőleg: deklaráljuk, hogy nekünk mindegy, mi megy abban a dobozban, mi ugyanis nem vagyunk annak fogyasztói. És nem csak a tévével vagyunk így: újságok, magazinok sora szűnik meg kicsit hasonló okokból. De mind a tévé, mind a print média terén vannak ellenállók: értékes tartalmat kínálnak, csak elő kell rá fizetnünk érte.

Erre számos piaci analógiát hozhatnánk még, gondolom érthető a kereslet és a kínálat egymásra találásának folyamata. És akkor most a közéleti analógia:

Sok, magát értelmiséginek valló polgártársunk büszkén vallja be, hogy ő bizony soha semmilyen pártnak nem volt tagja. Ezt a pártállami múlttal lehetne is magyarázni, de 30 évvel a módszerváltás után már felejtős érv. Gulyás Márton, a vele készített és május 17-én a Magyar hangban megjelent interjúban azt állítja, hogy be kell lépni egy pártba. Ő a riportban pont azt fejti ki, ami a fenti megállapításom alapja: ha nem veszünk részt a közügyek megoldásában, ha nem támasztunk tömeges igényt a közügyekben való részvételre, akkor milyen alapon gondoljuk azt, hogy mások az akaratunk ellenére figyelembe fogják venni véleményünket?

Ha az az alapállításunk, hogy politikával tisztességes ember nem foglalkozik, hogy pártba tisztességes ember nem lép be, s ezzel magyarázzuk azt, hogy mi be se lépünk ilyenekbe, nem keveredünk ilyen gyanús népség közé, akkor miért csodálkozunk, ha a pártok valóban mocskos gazemberek gyűjtőhelye lesz? Egyáltalán: miből gondoljuk, hogy mocskos gazemberek gyűjtőhelye egy párt, ha sose próbáltunk együttműködni velük? Nem négyévente a szavazófülkében, hanem a dolgos hétköznapokon.

Miből gondoljuk azt, hogy a jót csak úgy megkapjuk munka nélkül? Ki hallott már olyanról, hogy a Mikulás vagy a Húsvéti nyuszi egyszer csak jólétet és igazságot hozott egy városra vagy egy nemzetre? Sokat elárul a társadalom gondolkodásáról, hogy a felmérések szerint legnépszerűbb 20. századi politikusának Kádár Jánost, második legnépszerűbb politikusának Horthy Miklóst tartja. Az egyik Mikulásként, a másik a Húsvéti nyusziként hozott ezt-azt. Közben mégis igen nagy árat fizettünk érte.

Azt kell észrevennünk, hogy a demokráciát nem kapjuk ingyen, nem kapjuk ajándékba.

A népuralom a nép nélkül nem valósítható meg.

A képviseleti demokrácia sem képzelhető el képviselet nélkül.

A képviselet alapvetően két szereplőn múlik: a képviselten és a képviselőn. A képviseltet hajlamosak vagyunk szavazóként definiálni, s ezzel rögtön el is tűnik a képviselet tárgya, azaz az, amiért ezt a választási cirkuszt szabályos időközönként eljátsszuk: eltűnnek az ügyek, melyekben a képviselők képviselnek minket. Nincs személyes kapcsolat a képviselő és a képviselt között, nincsenek ügyek, melyekben a képviselő képviselne minket. Nincs képviselés, csak szavazás.

Ez az állítás persze nem teljesen igaz, hiszen időnként láthatjuk a közgyűlési közvetítésben, hogy X képviselő felszólal az őt megkereső állampolgár által felvetett kérdésben, s a polgármester 15 napon belül választ ígér. De ez marginális jelenség.

Nincsen felület, ahol ügyekről beszélnénk. Pro és kontra. Ahol kiderülne, hogy mi áll egy-egy történés hátterében, mit gondol arról a nép, a népet képviselő képviselő, no meg az egyes szakmák képviselői. Egyszerű lenne azt mondani, hogy nincs rá felület, mert a hatalom nem engedi megjelenni. De ez csak részben igaz. A közmédia fájó hiányát - mert az érdi és az országos önkormányzati és állami médiát nem nevezhetjük közmédiának -, szóval a közmédia fájó hiányát enyhítheti több platform is. Ilyen a Kerekasztal közéleti lap, melyet az érdi Közéleti Kerekasztal Egyesület ad ki és aktivisták terjesztik. Ilyen az Érdlakó, melyet az elmúlt években több magánszemély közösségi munkával üzemeltette. De ilyenek azok az alkalmak is, melyeket különböző szervezetek meghirdetnek: filmklubok, fórumok, pódiumok... Szóval helye és tere lenne az ügyeknek, ahogyan rendre meg is jelennek ügyek. Csak éppen marginálisak maradnak.

Miért nem jelennek meg ezeken a felületeken tömegesen a népet érdeklő kérdések? Miért nem bontakozik ki társadalmi párbeszéd?

Azt olvasom a közösségi oldalakon, hogy hiányoznak az ellenzéki jelöltek, miért nem nevezték már meg régen a jelölő szervezetek a jelöltjeiket?

Hát, kedves választó, azért, mert kiszorultál képviselti szerepedből.

Képviseltből választó lettél.

És most az nem megoldás, hogy akkor független jelölteket kell állítani, s nem megoldás, hogy új pártokat kell alapítani. Jelöltből és pártból már most is sok van.

Ott ülök a nyitott egyeztetésen, ahol a felek azt egyeztetik - avagy azon egyezkednek, ez nézőpont kérdése -, hogy melyik körzetben ki legyen a közhatalom kizárólagos gyakorlóival szemben fellépő közös jelölt. Már ez a gondolat, ez a megfogalmazás is kaffkai vagy örkényi módon teljesen abszurd, de a nép, de legalábbis a civil felelős értelmiség távolmaradása, elmaradozása teszi fel a koktélcseresznyét a torta habjára.

Pedig sokan érdeklődtek, érdeklődnek, nem csupán arról, hogy hol van már a jelölt, mikor lehet megismerni őt... de jöttek a meghirdetett eseményeinkre, támogatták az újság terjesztését... mégis kevesen maradtunk... elmarad a nép a népuralom megvalósításából. Nem jelöltből van kevés (abból sosincs hiány), hanem azokból, akik a meghatalmazást képviselti oldalon aláírnák. Akik kimondják azt, hogy mit is várnak el a leendő képviselőtől. Akik kikényszerítik a jó jelölteket.

A szavazópolgárok nagyobbik fele, a reménybeli képviseltek bő harmada rezsimváltást, rendszerváltozást kíván. Ez sorban, minden választáson megmutatkozik. A NER ez alapján megdönthető lenne. Nem hogy kétharmada, de sima feles többsége sem lenne.

De az a helyzet, hogy együttműködési rendszert egyedül az illiberális oldal képes működtetni. A demokratikus, azaz népuralmi erők együttműködési rendszere még nem született meg. Az illiberális oldal emberei ott vannak a szavazatszámláláson, a mozgósításon, a fórumokon, a plakátoláson, az újsághordáson, a felügyelőbizottságokban, a hivatalokban, a támogató vállalkozói oldalon, minden fontos stratégiai ponton. És a demokratikus együttműködés rendszerének hol vannak a napszámosai? A képviselő-jelölteken túl hol vannak a képviselt-jelöltek? Hol vannak a demokratikus együttműködés rendszerének szavazatszámlálói, bizottsági tagjai, plakátolói, újsághordói, programalkotói, szakpolitikusai, véleményformálói?

A képviselő-jelöltek nem fogják megdönteni a NER rendszerét. Ehhez a NER apparátusánál nagyobb erőt kell felmutatni. Nem megosztások, nem lájkok kellenek ide. Nem csak. Veríték kell. A kemény munka verítéke. Nem a képviselői székek számában kell osztozkodni, hanem a munkában.

A közös jelölt eszköz, s nem cél.

Munkát kell mögé tenni, hogy városunkban valóban az önkormányzatiság eszméje győzedelmeskedjen. 12 képviselői + 1 polgármesteri közös jelölt nem fogja tudni elvégezni ezt a munkát. Százak, ezrek összehangolt munkájára van szükség hozzá. Nem elég megelégedni azzal, hogy a pártok és a civil szervezetek kiizzadnak magukból 13 nevet. Akár belépsz egy pártba vagy civil szervezetbe, akár csak segíted az ő munkájukat, szükség van, szükség lesz rád. A munkádra. A véleményedre. A tudásodra.

Tehát megismétlem állításomat: Magyarországon megszűnt a demokratikus választások intézménye, és semmi okunk sincsen azt remélni, hogy ősszel a helyhatósági választásokon demokratikus választásokat tarthatunk.

Nincs okunk, mert sem az államiságot és az önkormányzatiságot szolgálni hivatott, ám azt nem teljesítő uralkodó személyek ezt nem biztosítják, de leginkább azért nincs okunk, mert a nép sem tesz semmi kézzel foghatót a népuralom biztosítása érdekében.

Tévednék?

Lehet.

Gyere, és cáfolj!