erdlako pergamenHúsz évvel ezelőtt országunkban a kommunista uralom a végét járta, és a változásért mindent megtettünk

 

Az elmúlt húsz év alatt közülünk sokan olyan sikereket és olyan életszínvonalat értek el hivatásukban képességeikkel, szorgalmukkal és intelligenciájukkal, amelyről a kommunista éra alatt nem is álmodtak.

A személyes siker megteremtését úgy értük el, hogy túlságosan szolgálatkészen engedtük át a közügyek sorsát a sóvár és kapzsi kezekbe.

A jelenkor politikusainak botrányait ugyanolyan kedveszegetten figyeljük, mint az egykori kommunista botrányok korlátoltságát. Az országot keresztül-kasul behálózza a korrupció precedens nélküli rendszere a községi, a kerületi és a központi szinteken is.

A milliárdos költségvetésű, félig állami cégek és szervezetek jövedelmező posztjaira szóló belépőjegy egy nagy politikai párt legitimálása vagy a párthoz való kötődés.

Nem ütközünk meg azon, hogy abban az országban, ahol a munkaerő harmadannyiba kerül, mint Nyugat-Európában, egy kilométernyi autópálya kétszer drágább, mint Nyugaton.

Nem kapjuk fel a fejünket azon, hogy a milliárdokról döntő főpolgármester vagy állami hivatalnok születésnapjának költségvetése felér a „hivatalos” éves fizetésével.

Nem akadunk fenn azon, hogy a milliárdos közbeszerzéseket a miniszterek azon vállalkozásai nyerik, melyeknek az aktuális tulajdonosa ismeretlen – látra szóló betétekkel.

Nem ütközünk meg azon, hogy a volt miniszterelnök több tízmilliót keres egy részvényes ügylettel azzal a vállalkozóval, akinek korábban milliárdos támogatást biztosított.

Nem akadunk fenn azon, hogy a chipes villamosbérlet Prágában tízszer többe kerül, mint Londonban vagy Párizsban.

A hosszadalmas kivizsgálások, ha egyáltalán sor kerül rájuk, rendre azzal zárulnak, hogy a vád alátámasztása elegendő bizonyíték hiányában nem lehetséges. Amennyiben a törvényhatósági hivatal hivatalnokai a rendőrség hálóján fennakadnak, akkor az legtöbbször a svájci, de sosem a cseh rendőrség hálója.

Az országunkban ma bármilyen botrány gyorsan elcsitul, hiszen néhány nap múlva elfedi egy másik.

Az államfőnek, aki a saját hiúságával és az európai integráció veszélyei elleni harccal van elfoglalva, a korrupció fél szavába sem kerül. Még ha ez ma kevésbé is szembetűnő, a média tudja, miről írjon többet, miről kevesebbet, vagy éppen miről semmit. Míg a kommunizmus időszaka alatt a félelmen kellett felülkerekednünk, mára már a lustaság jelenti az akadályt.

Szidjuk az árakat, de arra már lusták vagyunk, hogy megváljunk a bankunktól vagy a telefonszolgáltatónktól. Eltűrjük, hogy a bőrünket nyúzzák.

Lusták vagyunk tájékozódni, kialakítani és keresztülvinni a saját nézetünket, és kiállni érte.

Az információk begyűjtése és feldolgozása helyett ostoba sorozatokkal mossuk ki az agyunkat. Valódi hírek és vélemények helyett a celebekről olvasunk a bulvársajtóban, hogy ki kivel kit csalt meg.

Nemzeti cinizmusunk mazochista módon abban éli ki magát, hogy milyen szörnyű viszonyok uralkodnak, pedig a viccgyártástól eltekintve csak ölbe tett kézzel ülünk.

Az ostobák még mérgelődnek a százezres fizetéseken, de a milliárdos ügyek elkerülik a figyelmüket. Lustaságunkat aztán azzal a bölcselkedéssel engeszteljük ki, hogy „úgyis mind egyforma”, esetleg azzal, hogy „ezek még rosszabbak lesznek”.

A közügyek sorsa iránti érdektelen és közömbös magatartásunkért nagy árat fogunk fizetni. A korrupció megnöveli az adókból és a hatalmas deficitből finanszírozott befektetések többségének árát. Megkurtítja gyermekeink esélyeit, melyekért a magánéletünkben oly szorgalmasan dolgozunk. Eladósítjuk az országot, amely egykor az övék lesz.

A két legnagyobb párt felosztotta maga közt az országot azzal, hogy úgyis az egyikükre kell majd voksolnunk, tekintet nélkül arra, mennyire torzsalkodva is fognak velünk szemben viselkedni. Azt hiszik, elég kiszellőztetni a madárijesztőket, pengetni a szociális biztonság húrját az egyik félnek és az alacsony adók húrját a másik félnek. Hatalmukra kerülésük módszere azonban hosszú távon mindkettőt kizárja.

Országunkban az egypártrendszer helyébe egy váltakozó, községi szinten közös pártok uralma lépett, akik valahogyan mindig megegyeznek. Eközben nyilvánvaló, hogy a többi párt is felhasználja vakon lojális „rajongóit”, akik készek nekik bármit megbocsátani.

A nagy pártok vezetése arra fogad, hogy félni fogunk a kicsikre, az újakra vagy egzotikusakra fecsérelni szavazatunkat, és hogy nem marad más, mint hogy az ő narancssárga vagy kék ingjüket válasszuk, ami közelebb van, mint a másik kabátja.

Hányszor hallottuk már, hogy „nincs kit választani”, sokan nem akarnak, és nem mennek el választani. Hányszor szégyenérzettel és nem büszkén vállalva indokoltuk meg választásunkat a kisebb rossz érvével.

Nem éppen az ilyen kikényszerített szavazat értelemszerűen az elfecsérelt? Egyáltalán milyen értéke van a fogcsikorgatva leadott szavazatunknak?

Senki nem ringatja magát abba az illúzióba, hogy a kis politikai pártok jobbak és tisztességesebbek, mint a nagyok. A hatalom mindig korrumpál. De az abszolút hatalom abszolút módon korrumpál.

A 2009-es ősz esélye nem konkrét pártban vagy programban rejlik, hanem a változásban, abban, hogy megkeverjük a már látszólag szétosztott kártyalapokat, és legalább a választásokon utat adjunk az elégedetlenségünknek, ha már a tereken képtelenek vagyunk rá.

Nem áltatjuk magunkat. A két legnagyobb párt fogja meghatározni az ország sorsát a jövőben is, de ha arrogáns viselkedésüket díjazzuk, akkor meggátoljuk, hogy okuk legyen a változtatásra és a megújhodásra. Ha a vezetés megváltoztatását kívánjuk, esetleg ha a vezetésben később helyet akarunk találni jobbos vagy balos ambícióinknak, az út paradox módon az őszi választási kudarcukon keresztül vezet.

Talán egykor feltettük a kérdést a szüleinknek vagy a nagyszüleinknek: „És miért nem tettetek semmit?” Most a mi gyermekeink számára készítjük a választ.

Nem kell aláírniuk.

Továbbküldhetik.

Jiřina Šiklová, Praha