Nem a funkcionális analfabétákat szólítom meg. Ők görgessenek, kattintsanak tovább. Az írástudók felelősségére számítok csak. Ők talán képesek ilyen-olyan oldaliságuktól függetlenül, a tényeket magukat értékelni.

Feltételezem, hogy a kedves ittmaradt olvasó nem zabál be mindent az információs vályúba elé öntött moslékból, de megtalálja és megemészti a valódi táplálékot. Az a fajta ember, aki nem idegenkedik a gondolkodástól, nem fárad el egy félflekknél hosszabb olvasmánytól, képes magában saját képet alakítani a világról a megismert információk alapján, s képes az információk hitelességének megállapítására jó esélyű előminősítést végezni. Aki nem képes egyetlen szótagos szóval válaszolni arra a kérdésre, hogy melyik tábor lakója.

Úgy hozta a sors és/vagy (ennek a világnézeti kérdésnek most nincs jelentősége) Isten szeszélye, hogy azonos idősíkban és azonos térbe kerültünk, közös társadalom részesei vagyunk, s így vagy úgy, közvetve vagy közvetlenül, de ismerjük - mert ismernünk kell - egymást. Egy nemzet, egy államalakulat, egy bolygó, egy város lakói vagyunk. Polgártársak.

Egy táborban, egy zászló alatt?

No nem. Közel sem. Bár azt ígérték nekünk - mint a történelem folyamán oly sokszor -, hogy nemzeti együttműködés lesz itt, de ehelyett ellenségeskedést, vádaskodást, kirekesztést kapunk. Annyi skatulyát címkéztek már fel, hogy egy írástudónak is nehéz lenne megmondani, hogy melyikbe üljünk bele. Melyik marhabillogot vegyük magunkra? A nagypolitika nagykommunikátorai persze az olyan negatív billogokra helyezik a hangsúlyt, melyeket senki sem akarhat magának. Hiszen

ki akarna hazaáruló lenni, nem igaz?

No de, ha külföldi ösztöndíjjal tanultunk fenntartható tájgazdálkodást, vagy közigazgatási/beruházási tapasztalataink alapján nem lennénk képesek egy olimpiát megszervezni, akkor  máris hazaárulók lennénk? Pedig éppen az írástudásból fakadóan tudjuk, hogy nemzetünk fennmaradásának kulcsa éppen a fenntartható tájgazdálkodás, vagy az erőnket nem meghaladó beruházások kordában tartása, az erőforrásokkal való gazdálkodás priorizált megtervezése.

Az írástudók felelősségének egyik számontartott hiányossága a kiterjedt együttműködés hiánya. A komplex rendszerek, mint amilyen a társadalom is, kreatív megoldásokat igényelnek és állandóan új források után kutatnak. És általában a kreatív megoldások a rendszer tagjainak széleskörű együttműködésével születhetnek csak meg. A magyar társadalom azonban sajnálatos módon a belterjes, véges (alacsony) számú, szűkkörű együttműködést kedveli, a társadalmi közösség egésze előtt inkább zár, más csapatok tagjaival nem kooperál. Inkább titkosít. Titkosított amaz is, meg most emez is. Nincs új a nap alatt.

De mégis: mi egymást legyőzni akarjuk vagy meggyőzni? Esetleg tiszteletben tartjuk a másik meglátását, elismerjük a másik értékét és azzal

hajlandóak lennénk együttműködni?

A tapasztalatok azt mutatják, hogy nem. Igazán egyiket sem. Baloldali csetpartnerek bizonygatják, hogy márpedig tisztességes ember nem lehet jobboldali, általánosnak tűnő gondolat szerint a vallásosak mind gondolkodni képtelen befolyásoltak, a fiatal balosok hazaáruló bolsevikok, a jogvédők meg migránssimogatók.

Tulajdonképpen megfojtani se akarjuk a másikat, mert akkor elfogyna az ellenség, de megérteni, elfogadni se akarjuk, mert akkor is elfogyna az ellenség. Legalábbis a könnyen azonosítható ellenség. Amivel még elbírunk. Hiányukban még a végén megtalálnánk valódi ellenségeinket, akiktől félünk. Mert nem ismerjük őket.

És az ismeretlentől ugye eléggé félünk.

De félhet az írástudó az ismeretlentől? Nem ellenkezőleg, bátran szembe kellene vele fordulni és jól megismerni.

Közgondolkodók sora írta le az elmúlt évtizedben, hogy a jobboldali és a baloldali politika a XXI. századra jelentését vesztette, más megfogalmazásban definíciós válságba került. Mások egyenesen azt firtatják, hogy nincs szükség ideológia alapú politizálásra. Persze megint mások azt mondják, hogy aki ideológia nélküli politikát hirdet, az egyéb gazemberségre is képes.

Engem mégis két másik kérdés érdekel:

van-e a bal-jobb értékskálán kívüli skála és lehet-e ideológiai szakadékokon átkelő hidat építeni?

Az első kérdésre azonnal az lenne a válaszom, hogy persze, például az ökopolitika is olyan ismérvek alapján méretőzik meg, melynek számegyenese merőleges a bal-jobb skálára (avagy az ökopolitikának a bal-jobb skálán nincsen helyi értéke). És nyilván más értékrend esetében is el lehet mondani, hogy az a bal-jobb ideológia szerint semleges (hogy egy provokatív példát említsek, a keresztyén lét, a vallásosság is ilyen - hiába képzelik azt sokan, hogy ezek hagyományosan jobboldali értékek).

A második kérdésre nem ismerem a helyes választ. Csupán szeretném azt gondolni - kétévtizedes kudarcos közéleti ténykedés ellenére is -, hogy létezhet híd a bal és a jobb part között. Nem tudom, hogy kik építik, nem tudom, hogy hol építik, de azt tudom, hogy ha létezik ez a híd, akkor az a két partról lemorzsolódókból épül.

A középenállókból.

Mert állítom, hogy a társadalom többsége nem baloldalon, nem jobboldalon áll, hanem valahol a többséggel tart - középen.  Két okból is gondolom így.

Az egyik az a jelenség, melyet világnézeti shoppingnak, vagy svédasztalos ideológiának is neveznek a nemzetközi irodalomban. Ilyenkor a polgár nem magát igyekszik egy értékrendhez igazítani, hanem a már kialakult gondolkodásához keres világnézeti igazolást. S eközben csipeget egy kicsit onnan is, meg egy kicsit innen is. Ilyenkor az egyén előtt nyilvánvalóvá válik, hogy a táboron belül is több ideológia van, s valamelyik éppen mindig kapóra jön takarózni (a magam módján vallásos vagyok, vagy éppen szociálisan érzékeny milliárdos, nemzeti érzelmű offshore lovag).

A másik ok a kirekesztés politikájának eredménye. Mert az évek sokasága alatt sokan megtapasztalták már, hogy a hazaárulók, a zsidóbérencek, az újnácik, a komcsik bélyegét sütik rájuk. A kérdés egyszerű: ha szeretném az olimpiarendezésről megismerni a választópolgárok véleményét, s ezért aláírtam az ívet, akkor hazaáruló vagyok?

Tényleg választanom kell a demokratikus alapelvek gyakorlása és a haza üdve között?

Nem lehet a kettőt egyesíteni? Ja, nem? A táborom kiközösít, ha én valamiben másként gondolkodom?! Remek, akkor én itt, középen, a bal és a jobb part között vagyok. "Mert ugye a gyurcsányékkal mégsem lehetek egy oldalon!?"

forrás: http://szuveren.hu/galeria

Akkor a szakadékban?

Inkább másik képet adnék: az életet adó vizet szállító folyamban. S hogy képzavart fokozzak: tán nem is a hidat kellene megtalálni, csak csobbanni egyet a bal és a jobb part között a vízben? Mert a két oldal között úszni is lehet. A bátrabbak legalábbis megpróbálhatják. Itt talán kevesebb a vad, mint a parton. Talán barátságos, lassú folyammal van dolgunk, nem zabolázatlan vadvízzel.

Persze sokan még maguknak is félnek beismerni, hogy nem tartoznak az egyik oldalhoz sem. Inkább elnézik a szekértáboron belül előforduló és évről évre mind durvábban jelentkező kicsapongásokat. De sorsközösséget vállalnak. "Mi keresztények is sokszínűek vagyunk" - mondjuk arra a testvérre, aki a migránsokra halált kíván. "Attól még demokratikus ellenzéki, hogy nem áll szóba azzal a fasisztával, elvégre az nem is ember" - mondjuk arra a liberális eszmetársunkra, aki betiltaná még a Kurultájat is. Elnézik neki. Ahelyett, hogy azt mernék mondani: az az ember sokkal közelebb áll hozzám, akit kidobott a másik tábor, mint az, aki kidobott engem a mi táborunkból. Mert az ugye megvan, hogy

a perifériák összeérnek!?

A határmenti települések mindig közelebb vannak egymáshoz, mint a birodalom központjához.

Mindezek mellett szükségünk van arra, hogy legyen egy jó iránytűnk, mely segít tájékozódni a világban. Egy írástudó képes jól tájékozódni még a kaotikus és kiszámíthatatlan körülmények ellenére is. De legfőképpen azért, mert odafigyel mások véleményére is. Szükségünk van (de a tömegeknek feltétlenül szüksége van) a Nagy Mesékre. Ezek segítenek igazodni a világ dolgaihoz. Ezeket a meséket nem képes pár politológus vagy néhány vállalkozó kedvű publicista megírni. Ez bizony közösségi munka.

Lenne kedved ebben részt venni? Nosza, írástudó, tedd a dolgod!

Ez a világ egy nagyon borzasztó állapotából egy nagyon borzasztó állapotába tart. Vagy másik meglátás szerint egy egykori paradicsomi állapotából egy újabb paradicsomi állapotba. De

abban az idősíkban, melyben mi éppen élünk - azaz a hosszú évezredekhez viszonyított kis röpke évtizedekben - a világ olyan, amilyenné mi tesszük.

Avagy a világunk pontosan olyan, amilyennek mi ezen időszak alatt látjuk, amilyenné alakítjuk.

Nem kell, hogy mindenki írástudó legyen, hiszen a többség oly mértékben funkcionális analfabéta, hogy olvasni is korlátozottan képes csak. De azért a többség vágyakozza a jót. Képes is lenne jót tenni. A maga helyén és a maga módján. De ehhez utat kell nekik  mutatni. Vagy példát. Hiteles példát. Ha empatikusak vagyunk és nem utálkozók, akkor könnyebb lesz. Nem az ideológiákat kell eldobni, hanem a becstelenséget. Vegyük észre, hogy más ideológiai alapokon más polgártársunk éppen oly esendő, de jóra vágyó, mint mi!

Az együttműködés a legtöbb írástudó ember esetében kialakítható. A szándékok között biztosan található olyan közös összetevő, olyan irány, melyben együtt tudunk gondolkodni. Az első feladat a feltérképezés lenne: mit akarhat a másik, s miben tudunk együttműködni.

Továbbá nagy szükség van a különféle szakterületekkel való együttműködésre. Jó kapcsolatrendszerre (nem az uram-bátyámkodásra), hanem arra, hogy fontosnak tartsuk a másik tudását és véleményét. Nem csupán hatalmon! Hogy a fenébe gyakorolnánk hatalmon az együttműködés rendszerét, ha nem tanultuk meg előbb, a hatalomba vezető úton? Milyen közigazgatást tervezünk megvalósítani ott fent, ha itt lent sem gondoljuk komolyan?

Kooperációról ábrándozunk? Akkor abban benne vannak a többiek is. Nem a vezető és seggnyaloncai, hanem a többiek. A maguk szaktudásával, tapasztalatával. Amivel gazdagabbak leszünk. És erősebbek.

Ami a mai magyar politikából, közéletből roppant mód hiányzik, az a szakpolitika. Ezt a hiányt zsigeri gyűlölködéssel, jópofa röhigcséléssel, populista nagyotmondásokkal, demagógiával helyettesítjük. Értem én, hogy fél flekk, meg tömören a lényeget, meg képes illusztráció, meg úgysem érti az állatja. Én nem nézném le polgártársainkat.

Egyszerűen divatot kell teremteni a valóságsók ellenében a valóságnak.

Ahol semmi sem magyarázható el 3 tőmondattal. Ami éppen ezért szép, gazdag, összetett, megértésre vágyakozó. De hát mi más lenne nemesebb feladat az írástudók előtt, mint ezzel megbirkózni, mindezt népszerűvé és emészthetővé tenni?

A másik égető hiány a közjó melletti elköteleződés hiánya. Ki saját érdekét, saját akaratát akarja érvényesíteni, egyéni boldogulását keresi, az inkább keressen helyet a legnagyobb szekértáborok valamelyikének kormányrúdjához közel. Az ottan biztosan nem a nemzeti együttműködés helye, ott lehet vezetni.

Hogy ezt nem értik a kocsmában a haverok?

Van ez így. Rossz kocsmában ülsz. Próbálkozz máshol! Más is keresi a jó helyeket. Egyszer csak találkozunk. Olyan sokan vagyunk a két part között!

Az alternatíva az, hogy felőröl a két, egyébként ideológiailag rég kiüresedett part mesterien irányított infantilis serege és vele együtt nemzetünk elsüllyed a globális forrongásban.

A döntés: az írástudók felelőssége.